Törvényes uralkodó vagy szerencsés kalandor?

Az Árpád-ház kihalása, 1301

Alegtöbb olyan könyvben, amely az Árpád-kor vagy az Árpád-ház történetével foglalkozik, szerepelnek Ákos nembéli István 1303. évi oklevelének szavai: "Midõn pedig Magyarország felséges királya, András úr Isten kegyes hívására a földi dolgokból kivált, Szent István elsõ magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon sarjadt utolsó aranyágacskája meghalt. [...]

Amikor hétszáz éve, 1301. január 14-én III. András király (1290-1301) meghalt, az Árpádok éppen háromszáz éve ültek a magyar trónon. Bár ezen idõszak alatt a dinasztia tagjainak a koronáért vívott harcai éppen nem mentek ritkaságszámba, azt soha, senki nem kérdõjelezte meg, hogy a királynak a honfoglaló Árpádtól leszármazó uralkodócsalád férfitagjai közül kell kikerülnie. Érthetõ tehát a "zavar" és "megrendülés", ami az utolsó Árpád, III. András halálát követte. De vajon valóban III. András volt-e az Árpád-ház utolsó férfitagja, s valóban kihalt-e a dinasztia?

Genealógiai érvek

Már 16. századi szerzõknél feltûnik egy olyan, idõvel több változatban is elterjedt nézet, miszerint különbözõ francia fõrendû családok az Árpád-házzal tartanának rokonságot. Az egyik elképzelés szerint II. András király (1205-1235) András nevû fiától származna le a Croy család. [...]

Egy másik, napjainkban is fel-felbukkanó változat azt véli tudni, hogy III. András, mielõtt még 1290-ben a magyar trónra lépett volna, összeházasodott egy velencei hölggyel, s az e frigybõl született egyik fia lenne a Crouy-Chanel család õse. [...]

A Crouy-Chanel család Árpád-házi eredetét több, a 19. század elején kinyomtatott okmány lett volna hivatott igazolni. Ezek közül az egyiket III. András Félix nevû fia 1279-ben bocsátotta ki, egy 1282-ben kelt másikból kiderül, hogy Félixnek volt egy Márk nevû testvére (s annak egy János nevû fia), sõt, szó esik benne III. Andrásnak egy Péter nevû törvénytelen gyermekérõl is, a harmadik irat szerint az említett Félix 1286-ban már nem élt, míg az 1290-re keltezett negyedik arról tudósít, hogy Félix három fiút hagyott hátra: Antalt, Andrást és Jánost.

Az ezekben az iratokban található életrajzi adatokat a 19. század közepének méltán tekintélyes magyar történetírója, Horváth Mihály Magyarország történelme címû munkájában vizsgálatnak vetette alá, s joggal állította, hogy az okmányok nem tekinthetõk hitelesnek. [...] Az is szerfelett különös, tehetjük mindehhez hozzá, hogy III. András állítólagos fiai, illetve unokái sem keresték a kapcsolatot apjukkal azt követõen, hogy azt Magyarország királyává koronázták, noha, számon tartva a rokonságot, nyilván figyelemmel követték András sorsának alakulását.

[...] Azóta sem került elõ egyetlen olyan hitelt érdemlõ forrás, mely akár a leghalványabb utalást tenné arra, hogy III. Andrásnak fiági leszármazottai lettek volna. A rendelkezésünkre álló adatok alapján tehát elsõ kérdésünkre a válasz az lehet, hogy az Árpádok valóban kihaltak, vagy legalábbis III. András ágán bizonyosan nem éltek tovább.

Utószülött István története

Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy valóban III. András halálával ért-e véget az Árpád-ház története, jóval nehezebb az elõzõnél, sõt, minden kétséget kizáró válasz nem is adható rá. Abban kellene ugyanis állást foglalnunk, hogy III. András valóban törvényes származású unokája volt-e II. András királynak, vagy sem.

A kérdés már a középkorban is felmerült, a magyar krónikák egy egész fejezetet szenteltek András származása tisztázásának. [...]

A krónikás elõadása némely pontokon kiigazításra szorul. II. Andrásnak valójában három felesége volt: az elsõ a szövegben is említett, 1213-ban meggyilkolt Gertrúd, a második pedig a krónikás által hallgatással mellõzött Jolánta volt, aki 1233-ban halt meg. Az újra megözvegyült András, jóllehet már hatvanadik életéve felé közeledett, elég erõt és kedvet érzett ahhoz, hogy új asszonyt vegyen magához, s 1235-ben házasságot kötött Estei Beatrixszal. [...]

Az igaz ugyan, hogy II. András halálakor felesége, Beatrix királyné éppen áldott állapotban volt, az viszont a történtek megszépítése, hogy az özvegy "visszatérni készült szüleihez". Valójában ugyanis II. András felnõtt fiai, IV. Béla (1235-1270) és öccse, Kálmán herceg arra gyanakodtak, hogy a születendõ gyermek házasságtörõ kapcsolat gyümölcse, s apjuk halála után õrizet alá vették mostohájukat. Az özvegy királynénak tehát titkon, szökve kellett elhagynia az országot, s gyermekének már külföldön adott életet. Az újszülött az István nevet kapta, amihez anyja alighanem azért ragaszkodott, hogy így is kifejezésre juttassa: a gyermek annak a dinasztiának a törvényes sarja, amelynek alapítójaként akkor már régóta az elsõ magyar királyt, Szent Istvánt tisztelték. Az utószülött István herceget - akinek életútját a krónikás többé-kevésbé híven örökítette meg - IV. Béla és Kálmán herceg soha nem ismerte el féltestvérének, így az kénytelen volt egész életét Magyarországtól távol leélni. A Velencében feleségül vett polgárlány az elõkelõ patrícius, Michele Morosini leánya, Thomasina volt, s ebbõl a házasságból született - pontosan nem ismert idõpontban, a legvalószínûbben 1265 táján - az az András, aki utóbb III. András néven magyar király lett.

A trónra várva

András herceget, miként már apját is, abban a hitben nevelhették, hogy jogot formálhat a magyar trónra. Arra azonban, hogy a magyar koronára támasztott igényét a gyakorlatban érvényesítse, sokáig reménye sem lehetett. A korszak magyar királyaitól ugyanis a sors nem tagadta meg a fiúgyermek áldását: IV. Béla utóda idõsebb fia, V. István lett, akit rövid uralkodás (1270-1272) után elsõszülött fia, IV. László (1272-1290) követett a trónon. [...]

Eközben ráadásul a dinasztia további léte is veszélybe került. A felserdült IV. László [...] volt a dinasztia egyetlen élõ férfitagja, akire ily módon a királyi család következõ nemzedékérõl való gondoskodás kötelezettsége hárult. László azonban ezzel mit sem törõdött, így aztán IV. László 1290. évi halála után sokan gondolták úgy, hogy a dinasztia kihalt.

Két ál-András és egy igazi

Attól persze nem kellett félni, hogy a magyar korona gazdátlanul marad, mert az Árpádok országa még az idõ szerinti zilált állapotában is kívánatos örökség volt. Akadt tehát bõven trónigénylõ a Habsburgoktól a nápolyi Anjoukig, miközben a pápa is magának igényelte a döntés jogát az öröklés kérdésében. Ebben a helyzetben merült fel a velencei András herceg neve. András addig sem volt ismeretlen Magyarországon, hiszen IV. László életében többször elõfordult, hogy az oligarchák talán legsikeresebb képviselõi, a Héder nembéli Kõszegiek megpróbálkoztak trónkövetelõként való felléptetésével. Elsõ ízben történetesen - s ez talán nem véletlen - éppen IV. László öccse, András herceg halálának évében, 1278-ban került erre sor.

Még élt IV. László, amikor András a Kõszegiek hívásának engedve újra Magyarországra érkezett, csakhogy az egyik elõkelõ fogságba ejtette, s kiszolgáltatta Habsburg Albert osztrák hercegnek. IV. László meggyilkolása után nem sokkal Lodomér esztergomi érsek ügynökei a bécsi fogságból Magyarországra szöktették Andrást. Az erõskezû idegen uralkodótól, illetve a pápai hatalom túlságosan nagy befolyásától tartó magyar elõkelõk és fõpapok siettek elnyomni magukban az András származásának törvényességét illetõen felmerülõ kételyeket, s 1290. július 23-án királyukká koronázták.

A bizonytalanság azért megmaradt a király származásával kapcsolatban, s nyilván ennek tulajdonítható, hogy akadt olyan merész szerencselovag, aki megpróbálta IV. László rég meghalt öccsének, András hercegnek kiadni magát. A kísérlet balul sült el. [...] (Sajátságos, hogy évtizedekkel késõbb, 1317-ben egy újabb ál-András tûnik fel. Ekkor Sancho mallorcai és Anjou Róbert nápolyi király - a Magyarországon uralkodó I. Károly [1301-1342] nagybátyja - levélváltásából értesülünk arról, hogy egy Mallorcán lefülelt ismeretlen azt állítja magáról, hogy õ IV. László magyar király öccse. Az ügy további fejleményeirõl nincs tudomásunk.)

"Jó emlékezetû elõd"-bõl törvénytelen uralkodó

III. Andrásnak ugyanakkor nemcsak az elõ-, hanem az utóéletében is találunk olyan mozzanatot, amelynek eredetét jelenleg nem ismerjük. Igaz, ebben az esetben megvan a reményünk arra, hogy a jelenség okára valamikor fény derül. Arról van szó ugyanis, hogy a középkor folyamán sajátos változás figyelhetõ meg III. András személyének értékelésében.

Közvetlen utóda, I. Károly oklevelei még a szokásos módon az uralkodó "jó emlékezetû elõdje"-ként és "igen szeretett atyafia"-ként emlegetik Andrást annak ellenére, hogy a nápolyi Anjouk soha nem ismerték el III. András uralmát törvényesnek, s V. István leányának, Máriának a jogán már 1290-ben maguknak követelték a magyar trónt. Károly fiának, I. (Nagy) Lajosnak (1342-1382) az uralkodása idején aztán egyszer csak újra megjelenik az a vélemény, amely törvénytelennek bélyegzi III. András uralkodását, s a jelek szerint rövidesen ez vált a magyar királyi udvar "hivatalos" álláspontjává. [...] Az fölöttébb valószínûnek tûnik, hogy a III. András uralmának megítélésében bekövetkezett változás valamilyen módon kapcsolatban állt András apjának kétes származásával, de hogy oka vagy csak ürügye volt annak, azt nem tudjuk.

Ha mindezek ismeretében el akarnánk dönteni, vajon IV. Bélának vagy Lodomér esztergomi érseknek volt-e igaza III. Andrással kapcsolatban, vállalkozásunk eleve kudarcra lenne ítélve. A gondolat, hogy tíz éven át esetleg egy szerencsés kalandor ülhetett az Árpádok trónján, kétségkívül érdekes, már- már pikáns, ám éppúgy bizonyíthatatlan, mint az ellenkezõje.