ARZ Artúr von Straussenburg (1857-1935)

Erdélyi szász származású magyar tábornok. 1876-tól fogva katona, 1904-tõl tábornok. Budapesten dandár-, Miskolcon hadosztályparancsnok, majd a világháború kitörését követõen a kassai VI. hadtest vezetõje. Döntõ érdemei voltak a limanovai csata megnyerésében. Harcolt a gorlicei áttörés idején, részt vett Breszt-Litovszk elfoglalásában. 1916-ban az 1. hadsereg parancsnoka, egysége Erdély védelmét látta el a román erõkkel szemben. 1917-ben vezérezredessé nevezik ki, és õ lesz az osztrák-magyar vezérkari fõnök. Ebben az évben magyar bárói címet is kap. A háború után nyugdíjba vonult. Bécsben élt, de 1933-ban magyar állampolgárságot kapott, és Budapestre költözött.

BALFOUR, Arthur James (1848-1930)

Brit politikus, 1902 és 1905 között miniszterelnök. 1874-tõl képviselõ. Lord Salisbury (aki egyébként a nagybátyja volt) kormányaiban több fontos pozíciót is betöltött. 1892 és 1894 között az ellenzék vezére. A harmadik Salisbury-kabinetben egyre nagyobb befolyásra tett szert, 1902-ben õ lett a miniszterelnök. 1904-ben szerzõdést köt Franciaországgal (Entente Cordiale). 1905-ben lemondásra kényszerül, de 1911-ig a konzervatívok pártvezére marad. 1915-ben kerül újra reflektorfénybe: Asquith kormányában (Churchill utódaként) az admiralitás elsõ lordja lesz. Az 1916 végén kibontakozó politikai krízis idején Lloyd George táborához csatlakozik, az õ kabinetjében lesz külügyminiszter, de nem tud túl sok befolyást gyakorolni a háborús politikára. 1917-ben viszont közreadja az ún. Balfour-nyilatkozatot, melyben a britek kinyilvánítják egy zsidó állam létrehozásának lehetõségét. 1918 szeptemberében elutasítja a Monarchia békejavaslatát. A háború után sürgeti a Magyar Tanácsköztársaság elleni intervenciót, valamint a román követelések teljesítését. A késõbbiekben kétszer volt kormánytag, 1922-ben grófi rangot kapott.

BEATTY, David (1871-1936)

Brit tengernagy. Fiatalon lépett a tengerészet kötelékébe, és gyorsan, látványosan ívelő karrierel indult el a tiszti pályán. 1896-98-ban Afrikában, az 1900-as boxerlázadás idején Kínában szolgált. Ebben az évben, 29 éves korában kapitányi rangot kapott, a tisztek ezt a fokozatot átlag 43 évesen érték el. Egyik fő patrónusa volt, aki miután az admiralitás első lordja lett, titkárává nevezte ki Beatty-t. 1913-ban a cirkálók parancsnoka lett, és e minőségében harcolt a helgolandi és a Dogger Bank-i csatákban. Szintén ezt a beosztást viselte 1916. május 31-én a jütlandi (skagerraki) ütközetben, amikor cirkálóival megütközött a nemet hajórajjal, és csatahajói elé csalta őket, bár közben jelentős veszteségeket szenvedett el. Az összecsapás után őt tekintették a csata hősének, és 1916 végén rábízták a nagy flotta vezetését. 1919 és 1927 között a haditengerészet vezérkari főnökeként egy kisebb, de modernebb flotta kiépítésén dolgozott.

BELOW, Fritz Wilhelm Theodor Karl von (1853-1918)

Német tábornok. Az elsõ világháborúban harcolt a Mazuri-tavaknál, majd a nyugati frontra került parancsnoksága alá. Jó benyomást keltett a somme-i csata során, ezért parancsnoki megbízást kapott az Aisne mentén lefolyt ütközetben. Vezetésével dolgozták ki a hadsereg új kiképzési metódusát, melyre nagyban támaszkodtak a háborúban a csapatok irányításánál, és arra épült a késõbbi Reichswehr kiképzési rendszere is.

BELOW, Otto Ernst Vinzent Leo von (1857-1944)

Német tábornok. 1887-ben végzett a hadiakadémián. Különbözõ parancsnoki posztokon szolgált, 1914-ben az 1. tartalékhadtest parancsnoka. A háború során több fronton is megfordult, részt vett a tannenbergi csatában, harcolt a Mazuri-tavaknál. 1915 során a kurlandi erõk parancsnoka, 1916-ban Macedóniában irányítja a Below-hadseregcsoportot. 1916-17-ben a francia fronton a 6. hadsereg vezetõje, 1917-ben az olasz fronton is szolgál, majd a harcok befejeztéig ismét nyugaton parancsnokol.

BETHMANN HOLLWEG, Theobald Theodor Friedrich Alfred von (1856-1921)

Német politikus, 1909 és 1917 között kancellár. Jogot végzett, késõbb politikusi pályára lépett. 1905-tõl Pororszország, két évvel késõbb a birodalom belügyminisztere lett. 1909-tõl kancellár. Politikai döntéseit nagyban meghatározta a hadsereg befolyása, mely sokszor személyes érzésein és véleményén is felülkerekedett. Többször sikerült komoly nemzetközi konfliktusokat elhárítania, legnagyobb külpolitikai sikerének a Balkán-háború eszkalálódásának megakadályozását tartják. Kevésbé volt erélyes 1914-ben. Mivel a Monarchia és Szerbia között kialakult válságba nem avatkozott bele, sokan felvetik a felelõsségét az elsõ világháború kitörésével kapcsolatban. Késõbb többször meghajolt a háborút folytatni kívánók akarata elõtt, de 1916-ban ellenezte a korlátlan tengeralattjáró-háborút, mivel látta, hogy az USA beavatkozása döntõen megváltoztatná az erõviszonyokat. 1917-ben egyre élesebb ellentétei támadtak a katonai körökkel, és ennek következtében júliusban lemondott.

BOROEVIC VON BOJNA, Svetozar (1856-1920)

Horvát származású osztrák-magyar tábornagy. Az elsõ világháború elején hadtesparancsnok, majd a Kárpátokban az osztrák-magyar 3. hadsereg parancsnoka. Jelentõs szerepe volt a Gorlice-Tarnow térségében végrehajtott áttörésben. 1915 közepétõl az olasz frontra került, ahol német   tábornokkal 1917 októberében Caporetto-nál áttöri az olasz állásokat. 1918-ban tábornagyi kinevezést kap, a piavei csata idején a Monarchia csapatainak fõparancsnoka.

BÖHM-ERMOLLI, Eduard (1856-1941)

Osztrák tábornagy. A katonai akadémiát elvégezve 1875-től szolgált tisztként. Különböző csapatbeosztásokat lát el, 1907-től tábornok. A háború során a 2. osztrák-magyar hasdsereg parancsnoka. Először Szerbiában, 1914 augusztusától az orosz fronton szerepel. Mineden jelentősebb hadműveletben részt vesz, harcol a lvovi és a gorlicei ütközetekben, jelentős szerepe van 1916-ban  támadásának, 1917-ben a -offenzívának a megállításában. A harctevékenység felfüggesztése után megszálló feladatokat lát el. 1918 május közepétől rendelkezési állományba helyezik.

BRIAND, Aristide (1862-1932)

Francia politikus. Összesen 11-szer volt miniszterelnök, 26-szor különbözõ tárcák minisztere. Jogot tanult, rövid ideig ügyvédként és újságíróként dolgozott, majd politikai pályára lépett. 1902-tõl haláláig a képviselõház tagja. Jelentõs szerepe volt az egyház és az állam szétválsztásának kidolgozásában és végrehajtásában. 1915. október 29-tõl utóda a kormányfõi poszton, egyúttal külügyminiszter is. A balkáni hadjárat kudarca miatt 1917 márciusában távozott posztjáról, és kissé a politikai életbõl is visszavonult. Lelkes támogatója volt a Népszövetségnek. 1925-ben a locarnói egyezmény, 1928-ban a Briand-Kellogg paktum megkötésében játszott meghatározó szerepet. 1926-ban Gustav Stresemann-nal megosztva Nobel-békedíjat kapott. 1930-ban síkraszállt az egységes Európa elve mellett. 1932-ben sikertelenül indult az elnökválasztáson. Ezután visszavonult, majd hamarosan elhunyt.

BRUSZILOV, Alekszej Alekszejevics (1853-1926)

Orosz tábornok. Elõször az 1877-78-as orosz-török háborúban hívta fel magára a figyelmet. 1914-ben a 8. hadsereg parancsnoka, 1916-ban fõparancsnok a délnyugati fronton. E minõségében nagyszabású offenzívát tervezett és hajtott végre Galíciában és Bukovinában az osztrák-magyar illetve a német vonalak ellen. Ez volt az elsõ világháború egyetlen sikeres nagy orosz támadása. A bolsevik forradalom után csatlakozott a Vörös Hadsereghez (1920), a lovasság fõfelügyelõje volt 1923-24-ben, de mivel csak adminisztratív munkát látott el, és parancsnoki feladatot nem kapott, visszavonult.

BURIÁN István (1851-1922)

Politikus, diplomata, miniszter. 1872-tõl teljesített diplomáciai szolgálatot, alkonzuli, konzuli és követi posztot is betöltött több országban is. 1903 és 1912 között közös pénzügyminiszter. E minõségében jelentõs befolyása volt Bosznia-Hercegovina ügyeire, õ készítette el a tartomány annektálásának tervét. 1913-15-ben a király személye körüli miniszter Tisza István második kormányában, nagyban meghatározva annak külpolitikai irányvonalát. Ellenezte a háborút, de annak kirobbanása után a határozott fellépéés híve volt. 1915-16-ban közös külügyminiszter. Megpróbálta meggátolni Románia és Olaszország hadbalépését, mindkettõt sikertelenül. trónra kerülése után a külügyi tárca irányítása helyett pénzügyminiszter lesz. 1918 áprilisa és októbere között ismét külügyminiszter. Megpróbál kompromisszumos békét kötni, ám miután javaslatát az amerikai kormány elutasítja, lemond, és ezután már nem is politizál tovább.

BÜLOW, Karl Wilhelm Paul von (1846-1921)

Német marsall. Harcolt a porosz-osztrák és a porosz-francia háborúban is. 1877-ben a vezérkarhoz került, késõbb különbözõ parancsnoki posztokat töltött be. A háború kitörésekor átvette az 1. és 2. hadsereg parancsnokságát, több ütközetben is részt vett, a marne-i csatában visszavonulásra kényszerült. A vezérkar visszarendelte, Koblenzben és Luxemburgban szolgált. 1914 végén reaktiválták, a következõ év januárjában marsallbotot kapott. Áprilisban rossz egészségi állapota miatt visszavonult.

BYNG, Julian Hedworth George (1962-1935)

Brit tábornok. Egy többgenerációs katonacsalád legifjabb tagjaként 1883-ban maga is a hadsereg kötelékébe lépett. Először a búr háborúban mutatkoztak meg képességei. 1914-ben Egyiptomban teljesített szolgálatot, de hamarosan Franciaországba rendelték. Később felügyelte a sulvai evakuációt Gallipolinál, majd 1916-ban ismét Franciaországba ment, ahol a kanadai hadtest parancsnoka lett. 1917 áprilisában az ő csapatai foglalták el Arras mellett a régóta sikertelenül ostromlott Vimy-hegygerincet. Júniustól a 3. angol hadsereg vezetője, Cambrai-nál ő irányította a történelem első harckocsitámadását. 1918-ban egységei áttörték a Hindenburg-vonalat. A háború után Kanada főkormányzója, később London rendőrfőkapitánya volt.

C

CADORNA, Luigi (1850-1928)

Olasz tábornok. Katonacsaládból származott, õ maga is ezt a hivatást választotta. 1914-ben az olasz hadsereg vezérkari fõnöke lett, megpróbálta modernizálni a haderõt, egyben felkészíteni azt egy háborúra. Az olasz hadbalépést követõen az alpesi frontra került, ahol több-kevesebb sikerrel harcolt. Tizenegy csatát vezényelt az Isonzónál, egyes támadásai sikeresek voltak, máskor õ állította meg az osztrák-magyar sereget. A 12. isonzói csatában (1917 októberében) a német segítséggel támadó Monarchia Caporetto-nál megsemmisítõ vereséget mért az olaszokra, a kudarc jórészt Cadorna hibáinak következménye volt, ezért visszahívták. Versaillesbe küldték, de hamarosan a szövetséges katonai tanácsból is hazarendelték. A szakírók szerint azokat a buktatókat nem tudta elkerülni, melyek a legtöbb sikertelen elsõ világháborús parancsnokot jellemezték. Arrogáns és rátarti volt, nehezen létesített kapcsolatot a beosztottaival, és nehezen értette meg alárendeltjeit.

CASTELNAU, Noel Marie Joseph Edouard de Curieres de (1851-1944)

Francia tábornok. A katonai akadémia elvégzését követõen harcolt az 1870-71-es francia-porosz háborúban. Késõbb jobbára a vezérkarnál teljesített szolgálatot, a francia mozgósítási terveken dolgozott. Az elsõ világháború kitörésekor a II. hadsereg parancsnoka volt Lotaringiában. Miután támadásait visszaverték, sikerrel védte meg Nancy városát. 1915 nyarán a négz hadseregbõl álló középsõ hadseregcsoport parancsnoka lett, és szeptemberben egy részben sikeresnek nevezhetõ támadást irányított. Decemberben vezérkari fõnökévé nevezték ki. 1916 februárjában az orstromlott Verdun megsegítésére küldték. Miután  lett a nyugati front parancsnoka, Oroszországba ment egy katonai misszió keretében. Visszatérését követõen 1918-ban újra egy hadseregcsoport felett parancsnokolt Lotaringiában a háború végéig.

CHURCHILL, Sir Winston Leonard Spencer (1874-1965)

Brit politikus, miniszter, miniszterelnök. Katonai akadémiát végzett Sandhurst-ben. A lovasságnál szolgált, majd 1899-ben távozott a hadseregbõl. A második búr háború idején haditudósító. 1900-ban konzervatív színekben bekerül az alsóházba, de 1904-ben átül a liberálisokhoz. 1908-tól 1910-ig kereskedelmi, 1910-11-ben belügyminiszter. 1911-tõl az admiralitás elsõ lordja. E minõségében aktívan készíti a flottát a háborúra, sõt, 1914-ben még a hadüzenet elõtt riadóztatja azt, jelentõs stratégiai elõnyt biztosítva a haditengerészetnek. A Dardanellák elleni sikertelen akció után lemondott. Ezután egy ideig a fronton szolgált, majd 1917-19-ben hadianyag-ellátási miniszter. A háború után is különbözõ miniszteri posztokat töltött be. Miután 1922-ben elvesztette mandátumát, rövidesen visszatért a konzervatív pártba. 1924-tõl újra képviselõ.

CLEMENCEAU, Georges Benjamin (1841-1929)

Francia politikus, miniszterelnök. Eredetileg orvos volt, de hamar elkezdett politizálni, és mint újságíró-szerkesztõ is jelentõs befolyással rendelkezett. Ezt bizonyítja az is, hogy több kormány bukása vezethetõ vissza a lapjaiban megjelent egy-egy publikációra. Ezért, és állhatatos politizálásért kapta a "Tigris" gúnynevet. Alapvetõen meghatározta politikáját a németekkel szemben való fellépés. Ellenezte az 1871-es békeszerzõdést, támogatta a revansista irányzatokat. 1906-ban belügyminiszter, majd miniszterlenök is, egészen 1909-ig, erre az idõszakra a britekkel való szövetség szorosabbra fûzése jellemzõ. Késõbb a szenátusban a fegyverkezés fokozását sürgette. 1914-tõl belügyminiszter, 1917 novemberétõl ismét miniszterelnök. Mozgósította az ország minden tartalékát, sikerült keresztülvinnie fõparancsnokká való kinevezését, ezáltal a hadmûveletek összehangolását. A háborút lezáró béketárgyalásokon Németország minél jelentõsebb meggyengítését akarta keresztülvinni, de nem valósult meg minden elképzelése. Közép-Európában viszont erõs francia befolyást sikerült kialakítania a trianoni békeszerzõdés keretein belül. 1920-ban vereséget szenvedett az elnökválasztáson. Lemondott miniszterelnöki posztjáról is. és visszavonult a politikától.

CONRAD VON HÖTZENDORF, Franz Xaver Josef (1852-1925)

Osztrák tábornagy. 1871-tõl szolgált a hadseregben. Magasan képzett katonatiszt volt, oktatói munkát is végzett. 1906-ban Ferenc Ferdinánd javaslatára õ lett a Monarchia vezérkari fõnöke. Alapelve az volt, hogy a hadseregnek egy Szerbia és Olaszorzság elleni preventív háborúra kellene készülnie. 1911 végén leváltották, de a következõ év decemberében visszahelyezték posztjára. Az elsõ világháború kitörése után õ tervezte a Monarchia hadmûveleteit. A szakértõk szerint kiváló katonai elképzelései voltak, de nem állt kellõ számú haderõ a rendelkezésére, és a politikai viszonyokat sem tudta kellõen figyelembe venni. Több kudarccal végzõdõ vállalkozása után egyre inkább német segítségre szorult, és ez befolyásának csökkenésével is járt.  trónralépése után menesztette Conradot, aki ezután az olasz fronton egy hadseregcsoportot irányított.

CZERNIN, Ottokar (1872-1932)

Cseh származású osztrák-magyar politikus, diplomata, külügyminiszter. Jogi egyetemet végzett, majd hamarosan diplomáciai palyára lépett. Több országban is szolgált, 1913 és 1916 között bukaresti követkent megpróbálta megakadályozni Románia hadbalépését. IV.Károly trónralépése után közös külügyminiszter lett. Fő célja, a Monarchiának a háborúból való kiléptetése nem sikerült, bár erre több kísérletet is tett. 1917-ben a német szövetséges nyomására hozzájárult a korlátlan tengerelattjáró-hadviselés bevezetéséhez. 1918-ban nagy szerepe volt az Ukrajnával, Oroszországgal és Romániával megkötött békeszerződések tető alá hozásában. 1918 áprilisában lemondott. A háború után egy ideig osztrák képviselő volt, 1924-ben visszavonult.

DANKL, Viktor (1854-1941)

Osztrák-magyar tábornok. 1874-től hivatásos tiszt. Dolgozott a vezérkarnál is. A közös hadseregben több dandárnak is volt a parancsnoka. 1907-től hadtestparancsnok Zágrábban, 1912-től ugyanezen beosztás mellett Innsbruck vezénylő tábornoka, valamint Tirol és Vorlaberg tartományok katonai parancsnoka. Az első világhaború elején az 1. közös hadsereg parancsnoka az orosz fronton. Augusztus végén a krasniki csatában megveri az oroszokat. Szerepet vállal a gorlicei áttörésben. Az olasz hadüzenetet követően 1915 májusától ismét Tirolba helyezik. Kezdetben a védelmet szervezi, majd 1916 májusában a 11. hadsereg parancsnokaként a dél-tiroli offenzíva résztvevője. Röviddel ezután betegsége miatt visszavonul.

DOUGLAS, Sir Charles Whittingham Horsley (1850-1914)

Brit tábornok. 19 évesen lépett be a hadseregbe. Harcolt Afganisztánban (1879-80), a búr háborúban (1881), Szudánban (1884), majd ismét Dél-Afrikában (1899-1901). 1904-től a hadügyminisztériumban dolgozott. 1912-ben a honi haderők szemlélő tábornokává nevezték ki. 1914-ben vezérkari főnök lett. Ugyanazon év októberében bekövetkezett haláláig Kitchener munkatársaként a hadügyminisztériumban dolgozott.

ESTERHÁZY Móric (1881-1960)

Politikus, miniszterelnök. Jogot végzett Budapesten és Oxfordban. 1906 és 1918 között képviselõ. A háború elején huszár fõhadnagy a szerb és az orosz fronton. 1917. június 15-én, Tisza István bukása után miniszterelnök. Megpróbált IV. Károly kívánságainak megfelelõen politizálni, de mivel fõ programpontját, a választójogi reformot sem tudta keresztülvinni, augusztus 20-án lemondott. Késõbb Wekerle kormányában tárca nélküli miniszter. 1918 és 1931 között nem politizált, 1931-1944 között ismét parlamenti képviselõ, Kállay Miklós híve. 1944-ben a nyilasok deportálták, 1951-ben a kommunisták kitelepítették. 1956-ban külföldre távozott, Bécsben hunyt el.

FALKENHAYN, Erich von (1861-1922)

Német tábornok. Porosz katonacsaládból származott, és maga is ezt a hivatást választotta. Kiválasztották a tengerészeti akadémia hallgatói közé, majd egy német katonai misszió tagjaként Kínába került, ahol felhívta magára a császár figyelmét is. 1911-ben hadtestparancsnok, 1913-ban tábornoki kinevezésével egyidejûleg hadügyminiszter is. 1914-tõl Moltke utódaként a vezérkari fõnök tisztét is betöltötte. Sikeresebb volt, mint elõdje, a szakírók szerint egyértelmûen jó döntést hozott, amikor a német erõk zömét a keleti frontra összpontosította. Az 1916 februárjában Verdun-nél elszenvedett vereség viszont az õ számlájára is írható, augusztusban már nem õ a vezérkari fõnök. A háború további idõszakában Romániában, a Kaukázusban és Litvániában hadseregparancsnok.

I. FERDINÁND (1861-1948)

A modern Bulgária első cárja. A Szász-Coburg-Gotha házból származó Ferdinánd 1887-ben lett Bulgária fejedelme. Kezdetben Sztambolov miniszterelnökkel osztotta meg a hatalmat, majd annak bukása (1894) után gyakorlatilag egymaga irányította az országot. 1908-ban deklarálta Bulgária elszakadását az Oszmán Birodalomtól, és felvette a cári címet. Szerette volna a Balkán ügyeit is irányítani, kezdeményezte a Balkáni Liga létrehozását. Az első balkáni háború során még a Törökország elleni szövetségesekként harcoló Bulária, Szerbia és Görögország nem tudtak megegyezni a szerzett területek felosztásának kérdésében. Az utóbbi két állam Romániával együtt a második balkáni háborúban legyőzte Bulgáriát. Ennek a vereségnek nagy szerepe volt abban, hogy Ferdinánd Németországgal és a Monarchiával szövetkezett az I. világháborúban. Az újabb vesztett háborút követően Ferdinándot lemondatták fia, III. Borisz javára. Élete hátralévõ szakaszában Németországban élt

FERENC FERDINÁND (1863-1914)

Osztrák és magyar trónörökös. Rudolf halálát követõen, 1896-ban lett a trón várományosa. markáns, önálló, célratörõ politikát folytatott, melynek egyik sarokköve volt a magyar befolyás csökkentése. A dualista Monarchia helyett (a magyar szerepet csökkentendõ) trialista államot képzelt el a délszláv területek autonómiájának létrehozásával. Külpolitikájában agresszív, militarista irányvonalat képviselt. 1914. június 28-án egy hadgyakorlaton vett részt Szarajevóban, amikor Gavrilo Princip szerb nacionalista diák feleségével együtt meggyilkolta. A merénylet ürügyet szolgáltatott az I. világáháborúvá kiszélesedõ ellenségeskedések megindításához.

Német tábornok, elnök. Családjában a katonai tradíciók a XIII. századig vezethetõk vissza. A porosz katonatiszt részt vett az 1866-os osztrák-porosz háborúban, majd az 1870-71-es franciákkal vívott csatákban. Késõbb a vezérkarhoz került, de 1911-ben önként visszavonult az aktív szolgálattól. Az elsõ világháború elején visszahívták, és vezérkari fõnökével, Ludendorff tábornokkal együtt megbízták a kelet-poroszországi erõk vezetésével. A hatalmas orosz túlerõvel szemben ragyogó védekezést mutatott be. Ez a gyõzelem nemzeti hõssé tette, és rábízták a keleti front fõparancsnokságát, ahol erõs befolyással rendelkezett az osztrák-magyar csapatok felett is. 1916 augusztusában Falkenhayn utódaként fõparancsnok lett, és Ludendorff-fal együtt kvázi diktátora lett Németországnak, minden erõt a háború folytatására mozgósítva. A nyugati fronton rövid ideig sikerült megmenteni seregét a vereségtõl, de a kapituláció végül elkerülhetetlenné vált. A háború után birtokára vonult, ám 1925-ben, Ebert halála után a weimari köztársaság elnöke lett, mely posztot haláláig betöltötte. Az egyre betegebb, és egyre inkább befolyásolható Hindenburg nem tudott ellenállni a növekvõ náci befolyásnak. Az 1933-ban kancellárrá kinevezett "cseh káplár", Adolf Hitler a tábornok halála után az elnöki funkciót is magáénak tudhatta.

Forrás:Hadtörténeti Gyűjtemény