I.    A kereszténység kialakulása

I. I. Első keresztény gyülekezetek - a vallás kialakulása

Az időszámításunk utáni I. század Palesztinájában a politikai és társadalmi feszültségek hatására több kisebb, zsidó vallási gyülekezett jött létre. E gyülekezetek kialakulásának okai a helyi, zsidó világi és papi arisztokrácia elnyomása, a római hatalom egyre erősebb befolyása, a kizsákmányolás, a sorozatos helyi felkelések kudarcai és az azokat követő megtorlások voltak. Ezek a problémák a palesztin lakosság deklasszálódásához, valamint - főként az alacsonyabb néposztályokból kikerülők számára - az életkörülmények és ebből adódóan a közhangulat jelentős romlásához vezettek. A társadalmilag elnyomott csoportok felismerték, hogy nyomoruk oka - a kizsákmányolásból adódó - társadalmi jelenség, de előzetes tapasztalataik alapján látták, hogy önerejükből, fegyveresen képtelenek fellépni az elnyomók - saját papságuk, arisztokráciájuk és az azt támogató Róma - ellen. ĺgy jöttek létre vallási köntösbe bujtatott, de mindemellett Róma- és hatalomellenes messianisztikus csoportosulások, melyeknek tagjai jólétük biztosítását, felemelkedésüket csak külső, transzcendens, isteni erőktől remélhették. Ilyen kis vallási csoportosulás volt kezdetben - többek között - a keresztények felekezete is.^[1]

Az így létrejövő keresztények első gyülekezeteinek tagjai még Jeruzsálemi, később a diaszpórán élő zsidók voltak, akik szoros kapcsolatban álltak hivatalos vallásukkal.[^2] A tagok zsidó származása mellett kezdetben meghatározott volt a hívek társadalmi státusza is. A legkorábbi jeruzsálemi keresztény gyülekezetek ugyanis szegény hívekből álltak, aminek okai a fent vázolt társadalmi viszályságok voltak (a gazdagok számára ekkor még nem vált vonzóvá a gazdagságot megvető vallás).^[3] A tagok kézművesek, halászok és egyéb kisemberek voltak.

A korai kereszténység legjellemzőbb vonása, hogy harcot hirdett a fennálló társadalmi rend, a fennálló egyenlőtlenségek, a kizsákmányolás és elnyomás ellen. Hívei hittek a világvégében, a megváltásban és utolsó ítéletben[^4], de mindezt sajátos elveiknek megfelelően. A világvége számukra nem távoli, hanem nagyon is közeli volt. Az utolsó ítélettel Isten csupán a hatalmasokat, az elnyomókat, a gazdagokat bünteti - tehát nem (csak) erkölcsi, de társadalmi alapon oszlik majd meg azok csoportja, akik számára Isten már itt a Földön Paradicsomot hoz létre, és azoké akiket kizár abból. Hitük szerint a megváltás csak azok számára fog bekövetkezni, "akik nem imádták a vadállatot"^[5], akik nem lettek Róma, a "nagy parázna" kiszolgálói.

Ez a fajta vallásosság meghatározta a keresztények mindennapjait is. A Messiás ("ho Khrisztosz", a "Felkent") küszöbön álló második eljövetelére (parúszia) való felkészülés minden keresztény fontos feladata volt. A tagok javaikat pénzzé tették gyülekezetük számára, ahol vagyonközösségben éltek[^6]. A befolyt összegből szeretetakciókat és szeretetlakomákat (agapé) szerveztek, de voltak olyan csoportok is - például az ebioniták - ahol tiltották az ilyenfajta élvezeteket, mint például a hús fogyasztását. A közeli világvége feleslegessé tett minden féle tervezést és hosszú távú szervezést: az igehirdetés lényege is csak a megváltás és az utolsó ítélet hangoztatása volt. Az őskeresztények nem alakítottak ki kötött liturgiát és dogmarendszert. A korai gyülekezetekben nem voltak tisztségviselők, nem volt nemek közti megkülönböztetés, de léteztek különböző vallási feladatot ellátó egyének: a vándorprédikátor apostolok, a helyi próféták és a szintén helyi tanítók. Mellettük, mint kiemelkedő tudású egyéneket, megkülönböztették a presbitereket (öregek), a felszolgálók szerepét betöltő diakonoszokat és a pénzügyeket intéző episzkoposzokat.

  I. II. Páli fordulat - az Egyház kialakulása

A felfokozott messiásvárásnak azonban idővel vége kellett szakadjon, mert a megváltás - a jóslatokkal és a reményekkel ellentétben - nem következett be. A keresztényeknek egy más életformára kellet berendezkedniük, szakítva eddigi, a távoli jövővel nem számoló életvitelükkel. A vallási várakozások meghiúsulása kényszerítő erővel hatott a zsidó szektákra: tartósan biztosítani kellett a tagok életfeltételeit és vallásuk megmaradását. Ez kompromisszumokra, sőt jelentős átalakulásra kényszerítette a kereszténységet. A változás összetett és többszintű volt. Átalakult a tagok társadalmi megoszlása, átalakult a vallási meggyőződés, a hatalomhoz való viszonyulás, kialakult a liturgia és a dogmatika - e változások mind hatottak egymásra, gyakran egymást indukálták. Ennek a jelentős - az I. század 60-as és 80-as éveitől megindult - átalakulásnak vált szimbólumává Pál^[7] apostol és a nevéhez kapcsolt vallási megújulás.

Hogy a kereszténység életképes maradhasson, hogy ne legyen sorsa az elszigetelődés és feloszlás, szakítania kellett zsidó gyökereivel, eddigi elvei nagy részével. Tagjai közé kellett vennie gazdagabb, a társadalom felsőbb osztályából származó polgárokat is, akiknek jelenléte, hellenisztikus műveltsége változásokat okozott, illetve bomlasztotta az eddigi - mostanra már konzervatív - elképzeléseket, de mindemellett segítette a további változásokat. Az új tagok, akik gyakran más misztériumvallás beavatottjai voltak, elveikkel, újdonsült befolyásukkal elérték, hogy a keresztény vallás pogány tagokkal is bővüljön, mely lépés azonban a zsidó tagok jelentős ellenállásába ütközött^[8]. Valószínűleg e tehetős, hellenizált elemek voltak azok, akik a változások fő mozgatói voltak. A kereszténység ráébredt: szakítania kell zsidó gyökereivel, hogy a kor antijudaista tendenciáitól megóvhassa magát. Biztos volt, hogy ha a kereszténység zsidó szekta marad, mely eddig hatalom- és Róma ellenes volt, valamint lázadó módon a fennálló társadalmi rend ellen harcolt, akkor nem élhet sokáig. Tehát ki kellett egyezni Rómával. Ennek fényében felszámolták a hatalommal való szembenállást^[9], a vallási eszméket pedig ennek fényében átalakították: az eddig közeli világvége a távoli jövőbe került, a megváltás feltétele nem a szegényég, hanem a megfelelően erkölcsös élet lett, a szegények és gazdagok már egy közösségbe, egy lelki közösségbe tartoztak. Többé nem társadalmi alapon lett valaki jó vagy rossz, hanem tettei alapján. A valóságból való végső szabadulás helyébe a bűntől való teljes szabadulás lépett.

Az új elveknek megfelelően átalakult a szervezeti felépítés is: a legjelentősebb változás a püspökök feladatkörének átalakulása volt. A páli fordulat után ugyanis ő lett a legfőbb tanító és irányító, akinek joga van bíráskodni a hívek és a presbiterek fölött is^[10].

Végül a keresztény gyülekezetek megváltozott magatartása és átalakított hitelvei biztosították a római hatóságok türelmét, valamint elfogadhatóvá tették a kereszténységet minden társadalmi osztály és minden náció számára, megteremtve ezzel a vallás továbbélésének és jövőbeni terjeszkedésének alapjait.

I. III. A kereszténység és a császárság[^11]

A kereszténység a II. században, a belső reformoknak köszönhetően rohamos térhódításnak indulhatott; egymással vitázó gyülekezetei ekkorra szoros kapcsolatokat teremtettek egymással, és elszigetelve magukat a zsidó vallástól, a pogány kultuszok felé fordultak, átvéve egyes elemeiket, ám magukat a vallásokat mereven elutasítva. A kereszténység nagyarányú és sikeres térítőtevékenységet folytatott, megszilárdította szervezetét, kiépítette tanrendszerét. A keresztények száma az I. század végén 10 ezer, a II. század végén 100 ezer, a III. század végén pedig 2 millió lehetett.

A III. századra a kereszténység elég széles társadalmi és földrajzi körben elterjedt ahhoz, hogy tartósan felkeltse Róma érdeklődését. A császársághoz való viszonya mindazonáltal kettős volt, ugyanis a keresztény dogmatika a császár hatalmát Istentől eredeztette és így engedelmességre szólította fel híveit, kivívva magának ezzel a hatóságok türelmét és jóindulatát; mindemellett azonban - megnyerve az alsóbb társadalmi rétegeket is - megőrzött bizonyos vonásokat kezdeti Róma ellenességéből. Ez a két jellemző - amellett, hogy társadalmi bázisát bővítették - okozhatta a római császárok oly felemás és gyakran változó viszonyulását a kereszténységhez.

A római közigazgatás számára ugyanis a kereszténység, miután elkülönült a zsidó vallástól - céljaival ellentétesen - tiltott vallássá (religio illicita) lett. Az üldöztetésnek több oka volt: a kereszténység - eltérően a judaizmustól - nem volt ősi, egy adott néphez köthető vallás, sőt ellenkezőleg: univerzális volt; nemzetek fölötti, egyedül üdvözítő vallásként lépett fel, nagyszabású térítőtevékenységet folytatott A kereszténység így sűrűn összeütközésbe került más vallásokkal, illetve a római állammal. Ezen túlmenően, a keresztények nem fogadták el a hivatalos latin államvallást és megtagadták a hagyományos isteneknek való áldozatot, valamint - ami a hatóságok és a császárok szemében szintén jelentős vétség volt - megtagadták az adoratiot. Mindezek ellenére a keresztényüldözések nem voltak rendszeresek, csak meghatározott időnként erősödtek fel. Az első, ám nem széles körű keresztényüldözés Nero császár idejében folyt, majd néhány év múlva Domitianus császársága alatt fogták perbe a császári család néhány tagját idegen - keresztény - szokások követésének vádjával, majd Domitianus fellépett a közrendű keresztények ellen is, mert megtagadták az újonnan kivetett templomadót. Később Trajanus császár már korlátozta a keresztények elleni vádemelés lehetőségét^[12], melyet Hadrianus tovább szigorított. A későbbiekben is folyamatosan szabályozták a keresztények elleni vádeljárásokat, s bár Marcus Aurelius engedte a keresztényüldözést, Decius pedig nyíltan fellépett a keresztények ellen, ezzel szemben Septimius Severus még a környezetében lévő főnemeseknek is engedélyezte, hogy keresztények legyenek. Alexander Severus és Philippus Arabs szintén rokonszenveztek a keresztény vallással.

A kereszténység tehát a III. században elméletileg álamellenes, elnyomott vallás volt, ám a gyakorlatban az ellene hozott törvényeknek meglehetősen ritkán szereztek érvényt, sőt egyre jelentősebb helyet vívott ki magának a birodalomban, egyre közelebb került a császári érdekekhez, mígnem Constantinus császár alatt bekövetkezett legitimációja, gyakorlati összekapcsolódása a római császársággal.

II.      A római birodalom helyzete a IV. század elején

II. I. Diocletianus valláspolitikája

A IV. századi római birodalomnak több égető problémával kellett szembenéznie: úgy, mint a központi hatalom meggyengülése, a gazdaság visszaesése, a birodalom hatalmas kiterjedéséből adódó közigazgatási problémák, valamint a területén belül jelentkező nemzeti mozgalmak. A megoldás Diocletianus császárra hárult, aki újjászervezte a császári hatalmat, a közigazgatást és a megrendült gazdaságot, ideiglenes kiutat mutatva a válságból.

Azonban a császár hamar felismerte, hogy rendszerének legfőbb ellensége az uralkodó isteni hatalmát tagadó, a lakosság jelentős körében népszerűségnek örvendő kereszténység, mely a császár vallási egységesítő törekvéseivel is mereven szemben állt. Diocletianus ezért igyekezett megsemmisíteni a keresztény vallást, illetve új törvényekkel^[13] megosztani annak híveit. Egyre sűrűbbek lettek a templomrombolások és egyre nagyobb lett a kényszermunkára kényszerített vagy megölt keresztények száma, ám a keresztényellenes törvények és a diocletianusi valláspolitika az uralkodó lemondása után kudarcot vallottak, hogy átadják a helyüket az újabb - a keresztényekkel szemben sokkal toleránsabb, sőt azokat pozitívan megkülönböztető - vallási elveknek. A lemondott császárt pedig egy a vallások iránt sokkal fogékonyabb uralkodó: Fabius Valerius Constantinus követte.

II. II. Polgárháború és Constantinus trónra kerülése

Constantinus útja a hatalomig nem volt könnyű, mert bár apja, Constantius Chlorus, Diocletianus által kinevezett caesar volt, a császár 305. évi lemondásakor mégis mellőzték a hatalomból. Ennek ellenére Constantinust 306-ban a britanniai légiók Yorkban augustusnak kiáltották ki, majd 308-ban hivatalosan is megkapta a caesari rangot. Hamarosan háborúba keveredett nyugati társcsászárával, Maxentiussal, akit Licinius segítségével Róma mellett, a Milvius hídnál 312-ben legyőzött. A következő évben keleten, Adrianapolisz mellett Licinius győzelmet aratott Maximinus Daia fölött és ettől kezdve 324-ig ketten uralták a Római Birodalmat. Constantinus 324-ben Adrianapolisz és Khrüszopolisz mellett Licinius hadait is megverte, s ettől kezdve haláláig, 337-ig egyedül irányította a birodalmat.

III.    Constantinus és a perzsiai keresztények

III. I. Constantinus és a kereszténység

Constantinus sikerében jelentős szerepe volt valláspolitikájának, hogy felismerte az akkorra már kiépült keresztény egyházi szervezetben és tanokban rejlő lehetőségeket, melyek biztosíthatták a birodalom egységét és békéjét, amit oly annyira meg akart valósítani. Elődjével, Diocletianusszal szemben tehát a kiegyezés útját választotta. A császár kereszténységhez való jó viszonya nem volt előzmény nélküli. Már Euszebiosz és Lactantius udvari hivatalnokok is több helyen megemlítik látomásait, melyek mind a keresztény vallás felé irányították a császár figyelmét. E látomások közül a legismertebb a Milvius hídi csatát megelőző égi jel és útmutatás[^14].

A kereszténységet súlytó rendeleteket már Galerius visszavonta halála előtt, 311-ben, azonban Constantinus és Licinius a keresztényekkel történő megbékélés útján ennél tovább mentek: 313-ban Mediolanumban kiadták a Milánói edictumot (edictum Mediolanense). Ebben, mint bármely más vallás követőinek, a keresztényeknek is biztosították a lelkiismeret és a kultuszuk szabadságát, valamint visszajuttatták számukra az előzőleg elkobzott javakat, ingatlanokat, még akkor is, ha azokat az állam elidegenítette.

Constantinus távlati célja a kereszténységgel kapcsolatban az volt, hogy olyan erőt állítson maga és az állam mellé, mely - befolyása és népszerűsége folytán - eredményesen segítheti törekvéseit az egyeduralom, valamint a birodalmi egység megteremtésében és megtartásában. Hogy ezt elérje, igyekezett előnyben részesíteni a keresztény közösségeket: bőkezűen adakozott a keresztény papság ellátására, felruházta azt azon jogokkal, melyekkel eleddig csak a pogány papság rendelkezett, mentesítette őket az adózástól, a katonáskodástól és az állami igazságszolgáltatástól. A püspökök részt kaptak az igazságszolgáltatásban^[15]; továbbá a császár biztosította a vasárnap munkaszüneti jellegét, valamint támogatta a templomépítéseket^[16]. Constantinus végső terve az volt, hogy a sokszor elszigetelt közösségeket egységes dogmákkal, hittételekkel szervezett közösséggé - egyházzá (ekklészia) - alakítsa.

A császár ennek érdekében hívta össze a niceai zsinatot 325-ben. Az első egyetemes (ökumenikus) zsinat (szünodosz) feladata a hittételek és az Egyház intézményének kialakítása volt. A megjelent 250 püspök Athanasius alexandriai diakónus[^17] tanítását fogadta el katolikus dogmának Arius^[18] és követői elméletével szemben, akiket a zsinat eretneknek is bélyegzett. Constantinust a zsinat a "külső ügyek püspöke" címmel ruházta fel, vagyis lényegében lehetőséget adott neki, hogy beavatkozzon az egyház ügyeibe, azon elvi alapon, hogy a császár - mint az államvallás feje - felelős a nép és az istenek közti jó viszonyért. Ilyen beavatkozás volt már magának a niceai zsinatnak az összehívása is, ahol a császár saját javaslatával kívánta rendezni az arianus eretnekség és a keresztény egyház viszonyát. Constantinus másik, jelentős vallási kezdeményezése volt, mikor az észak-Afrikai donatisták kérésére közbelépet egy vallási vitában, az említett felekezet és a nem rég megválasztott Caecilianus, karthágói püspököt támogatók közt. A donatisták nem voltak hajlandók Caecilianust püspöküknek elfogadni, majd az ügy megvitatására összehívott két zsinat jogosultságát is kérdőre vonták, mire a császár egy rendelettel vetett véget a vitának: a donatisták templomait lerombolták, vezetőiket száműzésték.

A keresztény egyház Constantinus rendeleteinek eredményeként fokozatosan uralkodó vallássá válhatott, nekifoghatott hatalma és tanítása részletes kiépítéséhez, de emellett megvolt a lehetősége, hogy beépüljön az államapparátusba is, ezáltal alkalmassá válva arra, hogy az uralkodó segítője és támasza legyen, valamint, hogy az államszervezésben szerepet vállalhasson.