A zsidó vallás és a zsidóság rövid története

 A zsidóság a Biblia (a keresztény Ószövetség) népe, gyökerei azonban még ennél is messzebbre nyúlnak. A közelmúltban, Észak-Szíriában a régészek feltárták az ókori Ebla irattárát, az időszámításunk előtti 2600–2400 körüli időből, s ott szinte kizárólag bibliai héber neveket találtak. A városállam királya annak idején Ebrum volt, s ez a név azonos a bibliai Éberrel, Ábrahám szépapja nevével!

Az ősapák (Ábrahám, Izsák, Jákob) i.e. 1900–1800 körül élhettek, József az egyik hükszosz fáraó teljhatalmú minisztere lehetett. Miután az egyiptomiak ezt a szteppékről érkezett, nomád népet kiűzték, az ott maradt zsidókat rabszolgasorsra kényszerítették.

Mózes, minden bizonnyal, i.e. 1450-ben szabadította meg és vezette ki népét Egyiptomból. A Nádas tengeren való csodás átkelés után az egész környék legmagasabb hegyéhez, a Szinájhoz (Sinai) vitte őket, ott fogadta el a nép a két kőtáblára írt Tízparancsolatot.

Negyven éves pusztai vándorlás következett, amíg egy új, tettre kész nemzedék felnövekedett, maga Mózes sem léphetett az Ígéret földjére. A honfoglalást tanítványa, Jósua (Józsué) hajtotta végre, majd az országot felosztották a tizenkét törzs között. (Csak Lévi, a papi törzs nem kaphatott földet, ők tized fejében az összes közhivatalt és a Szentély szolgálatát látták el.)

A törzsszövetség a királyság létrejöttéig (i.e. 1030-ig) vezette az országot. Nagyobb külső támadások esetén a próféták és választott alkalmi vezérek (a bírák) szervezték meg a nép ellenállását.

Az első és a második királyt (Sault és Dávidot) a Szentírás szerint Sámuel próféta jelölte ki. Saul és fia, Jonatán a Délnyugat-Izraelbe települt tengeri nép, a filiszteusok elleni egyik csatában halt meg. A filiszteusok és Izrael másik nagy ellensége, Arám támadásait csak Dávidnak sikerült megtörnie. Dávid foglalta el, és emelte fővárosává i.e. 1003-ban Jeruzsálemet.

A jeruzsálemi Szentélyt Dávid nem építhette föl, mert „vér tapadt kezéhez”. Ez a feladat fiára, a bölcs Salamonra hárult, aki az ország virágzó gazdaságát és kereskedelmét is kiépítette. Ám túlkapásai miatt, halála után, az ország kettészakadt. A tíz fellázadt törzs északon külön államot hozott létre, Izrael névvel, míg a déli országrész, Dávid törzséről a Juda nevet nyerte.

Az asszírok, akik a föníciai városállamokat is elpusztították, felszámolták az északi országrészt, lakóit elhurcolták. (Későbbi sorsukat ma sem ismerjük pontosan, ezért őket „az elveszett tíz törzsként” tartja számon a hagyomány.) Jeruzsálemet az asszírok nem tudták elfoglalni, noha többször is megkísérelték azt. Itt működött a legtöbb próféta, s a nép itt erősebben kötődött a mózesi törvényekhez. I.e. 586-ban az újbabilóniai uralkodó, Nabukodonozor legyőzte őket, s az első Szentélyt elpusztította.

Juda lakói a „babilóniai fogságba” kerültek, hitüket azonban ott sem veszítették el, s végül a győztes perzsa király, Kürosz, i.e. 538-ban hazaengedte a nép egy részét. Újjáépítették a Szentélyt, Jeruzsálemet fallal vették körül, s ami a legfontosabb, a nép i.e. 445 őszén elfogadta legfőbb törvényéül, mondhatni alkotmányául a Tórát, s igyekezett állami és társadalmi életét ennek jegyében berendezni.

Ekkor következett az úgynevezett „csendes évszázad”, háborúk, forradalmak és villongások nélkül, amely időszak azonban a zsidóság talán legtermékenyebb, a későbbi kort jelentős mértékben meghatározó időszaka volt. I.e. 330-ban Izrael népe a görög hódítót, Nagy Sándort mégis felszabadítóként ünnepelte, utódai (a Ptolemaioszok, majd a Szeleukoszok) azonban egyre inkább elnyomták és kizsákmányolták az országot. Végül IV. Antiókhosz még a Tóra olvasását és más zsidó szokások gyakorlását is eltiltotta, sőt, a hellén életformát és Zeusz tiszteletét erőltette a lakosságra.

Ekkor, i.e. 167-ben tört ki a makkabeus felkelés, amelynek elindítója egy idős pap, Matitjáhu volt, aki öt fiával elűzte a kisvárosukba, Modiinba érkezett katonaságot. Gerillaháború kezdődött, amelynek vezére az egyik fiú, Juda Makkabi lett. Három évvel később, 164 decemberében visszafoglalták Jeruzsálemet. (Erre emlékeztet a hanukka ünnepe.) Hosszú harcok után, i.e. 141-től az ötödik fiú, Simon már királyi és főpapi címet viselt, új dinasztiát alapított.

A héber Biblia második részét (a Próféták könyveit) ekkortájt fogadták el Szentírásnak. A szabadságharc kitörése előtt, a csendes ellenállás éveiben ugyanis nem olvastak Tórát, hanem helyette történelmi krónikákat és prófétai beszédeket válogattak össze, amelyek emlékeztették a népet arra, mit is kéne olvasniuk a Tórából. Miután már újra tanulmányozhatták Mózes tanítását, úgy döntöttek, mellette a prófétai könyveket sem hanyagolják el, így alakult ki a haftará rendszeres olvasása, amelyről később még szólunk.

A makkabeus királyság idejétől két párhuzamos főiskola működött Jeruzsálemben, amelyek egymással vitatkozva hagyományozták tovább a „szóbeli tant”. Az iskolafők az úgynevezett tudós-párok voltak, közülük a legismertebbek (az időszámításunk kezdete körül élt) Hilél és Samáj voltak. Hilélt egyszer egy pogány megkérte, magyarázza el neki az egész Tórát, ameddig fél lábon tud állni. A mester így válaszolt: Ami neked nem kívánatos, ne tedd a felebarátodnak! A többi csak magyarázat, menj, és tanuld meg!

A makkabeusok rövidesen maguk is hellén hatás alá kerültek, s a dinasztián belül testvérháború is kialakult, így a nép elidegenedett uralkodóitól. A királyi ház mellett csak az úgynevezett szaddokeusok maradtak, akik úgy tekintették a makkabeus családot, mintha Salamon főpapjától, Cadoktól (Szaddoktól) származnának, s így jogosan viselnék ezt a címet. Velük szemben az esszéusok (= gyógyítók) kiszakították magukat a társadalomból, s a Holt-tenger partján építették ki a maguk zárt közösségét. A legtöbben, a farizeusok (= különállók) nem fogadták el törvényesnek a makkabeus királyságot, mivel a trónt csak Dávid leszármazottja töltheti be, s ezért a társadalmon belül hozták létre a maguk társadalmát, amelynek központja a zsinagóga és a tanház lett.

Végül az idegen származású Antipater behívta a rómaiakat (i.e. 63), akik megszüntették az ország önállóságát. Antipater fiát, a kegyetlen Heródest Rómában neveltette, és rövidesen őt ültette a trónra Heródes (i.e. 30–4) szinte az egész királyi családot, köztük saját rokonait is kivégeztette.

A kegyetlen római elnyomás ellen i.sz. 66-ban kitört az újabb szabadságharc, amelyet „zsidó háború” névvel ismer a történetírás. A római vezért, Vespasianust közben seregei császárrá emelték, a hosszú véres harcokat fia, Titus folytatta. Végül 70-ben Jeruzsálem elesett, a Szentélyt felgyújtották, és a győztesek hatalmas rabszolgasereget és zsákmányt hurcoltak magukkal Rómába. Masszada vára, a Holt-tenger közelében, még három évig tartotta magát, védői ezután sem adták meg magukat, inkább öngyilkosok lettek.

Jeruzsálem ostromát csak súlyosbította, hogy a városon belül is polgárháborús helyzet alakult ki. A békepárt vezére, az öreg Johanan ben Zakáj rabbi, szeretett volna megegyezni az ostromlókkal, a szélsőségesek, a zelóták azonban utolsó szál emberig kívántak harcolni, mint azt később Masszadában tették. Végül (i.sz. 69-ben) már halálra keresték az idős mestert, akinek azonban elterjesztették a halálhírét, hogy tanítványai, koporsóba rejtve kicsempésszék a városból. A rabbi Vespasianus elé vitette magát, akit jövendő császárként üdvözölt. A hadvezér jutalmat ígért neki. Ő viszont azt kérte, adja neki Javne városát, hogy ott tanulhasson és taníthasson. Így történt, hogy Jeruzsálem ostroma még tartott, ők pedig azon dolgoztak, miként maradhatna fenn a zsidóság a Szentély és a jeruzsálemi központ nélkül.