Afganisztán, a sokszínű ország

Egy hosszú száműzetés vége

Afganisztán Közép-Ázsia legdélibb országa, igen sajátos, ám nagyon hosszú, több évezredes történelmi múltja ellenére is fiatal állam. Az afgán szó mint "népnév" a 11. században al-Bírúnínál fordul elő az Indus völgyének északnyugati szomszédságában élő különféle törzsek jelölésére. Eredeti jelentése sem ismeretes, később a pastu/pustu törzsnév szinonimájaként kezdték használni kb. "hegylakó" jelentéssel. Országnévként pedig a brit-afgán háborúk (1839-42, 1878-80, 1919) nyomán létrejött állam kapta Afghánesztán formában.

Kedvezőtlen földrajzi adottságok

Afganisztán földrajzilag, történetileg, néprajzilag, nyelvileg egyaránt roppant sokszínű ország, ami területének sajátos elhelyezkedéséből is következik: a 652 225 km2 nagyságú országot délről és keletről Pakisztán határolja 1810 km hosszan, észak felől Kína Ujgur Autonóm Területével szomszédos mintegy 80 km hosszan, majd Tádzsikisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán keretezi észak felől 1690 km hosszúságban, nyugat felől pedig a 800 km-es iráni határszakasz következik. A kép teljességéhez hozzátartozik az India és Pakisztán által egyaránt vitatott Kasmír határának 320 kilométernyi szakasza is.
Afganisztán politikai és vallási viszonyaira az évszázadok folyamán mindig rányomta bélyegét az, hogy területe földrajzilag rendkívül kedvezőtlen adottságú. Ez viszont azzal a tagadhatatlan előnnyel járt, hogy a kies, nehezen megközelíthető belső részek a birodalmak, dinasztiák gyakori változásai közepette is megőrizhették viszonylagos függetlenségüket, a helyi uralkodók, törzsek, etnikumok és vallási csoportok megtarthatták önállóságukat. A központi hatalom részint a természeti adottságok, az ország belső területeinek nehezen megközelíthetősége, részint a törzsi viszonyok szinte változatlan formában történő továbbélése következtében sohasem tudott olyan szerepet betölteni, mint akár az iszlám világ más országaiban is.
Az afgánokat nyugaton már jóval a tálibok hatalomra kerülése előtt is szélsőséges vallási fanatikusoknak tartották. Mindez elsősorban arra vezethető vissza, hogy az afganisztáni törzsek és népcsoportok az évszázadok folyamán mindig sikerrel álltak ellen a különböző hódítási kísérleteknek, mégpedig részben a természetföldrajzi adottságok, részben a törzsi viszonyokban gyökerező erős harci szellem következtében.
Afganisztán az iszlám világ azon országaihoz tartozik, amelyekben a törzsi viszonyok máig meghatározóak, s amelyeket az etnikai sokszínűség jellemez. A törzsiség és az iszlám ezen a vidéken szinte elválaszthatatlan összefonódásban él együtt, de ezen belül is a törzsi viszonyok szerepe máig meghatározóbb maradt, mint az iszlám. Ma is élnek a sok évszázados hagyományok, a törzsi szokásjog, s a sajátos szövetségek és fegyveres konfliktusok szövevényes összefonódása határozza meg az itt élők életét. Az etnikai, illetve törzsi megosztottságon, szétszabdaltságon az évszázadok folyamán igazán sohasem tudott úrrá lenni sem a központi hatalom, sem az iszlám integratív ereje.
Ami a gazdaságot illeti: számottevő földművelés csak az Északi-rónaság és a Helmand-völgy térségében lehetséges, hozama hosszú időn át megoldotta a népesség mezőgazdasági javakkal való ellátását. A hegyvidék a pásztorkodás klasszikus területe, a törzsi életforma fennmaradásának is kerete. Az alpesi jellegű völgyekben az adottságoknak megfelelően földművelést és pásztorkodást is folytatnak a félig letelepült törzsek.
Népességét tekintve északon a Badahsán-Váhán hegyvidék lakossága zömében tádzsik eredetű, a kiterjedtebb nyugati alföldön üzbégek és türkmének élnek. Délebbre, a Kabul-régióban (mely a névadó folyó vízgyűjtő területét foglalja magában) található a legsűrűbben lakott országrész, amely egyben a gazdaság és közigazgatás, a kultúra központja is. Mindig is így volt: a folyó mindkét partján épült Kabul a legjelentősebb ókori kereskedelmi utak metszéspontjában jött létre. Itt haladtak az Indiát Közép-Ázsiával, a Közel- és a Távol-Kelettel összekötő fő útvonalak. A Kabul-régió lakossága alapvetően a pastu (pustu) népesség. De meghatározó módon jelen vannak a többi régióban is: ők teszik ki a népesség felét. Törzsi konföderációjukból különösen a Kandahár-régióban élő Durráni törzsbeliek játszanak nagy szerepet ma is, hagyományosan ők alkotják az ország társadalmi-politikai vezető rétegét.
Vallásilag jóval egységesebb Afganisztán: a lakosság 99%-a muszlim, háromnegyedrészt szunnita hanafiták. Kevés hindu, szikh, zsidó tartozik a fennmaradó 1%-ba.

Viharos történelem

Történelme nagyon változatos és nagyon sokszor tragikus fordulatokkal tarkított: már az i. e. III. évezredből is maradtak fenn írásos emlékek: a dél-afganisztáni Mungidak városállam nagyon haladó civilizációs szintet ért el. I. e. 530 körül a perzsa Nagy Kűrosz (i. e. 559-529) birodalmához csatolta a mai Afganisztán területét, majd i. e. 330-329-ban Nagy Sándor meghódította a Perzsa Birodalom területeit, köztük Afganisztánt is, így a hellenizmus ezt a területet is elérte. Nagy Sándor halála után a keleti tartományok részben a Szeleukidák uralma alá kerültek, részben i. e. 305 után az észak-indiai Maurja Birodalom részei lettek, ahol sajátos módon keveredtek a görög és az indiai kultúra elemei. Kaniska kusán király (i. e. 178-144) volt a térség következő legyőzője. Ekkor indul meg Indiából a buddhizmus térhódítása. A kusán királyok állama az i. sz. 4. században a perzsa Szaszanidák csapásai alatt hullott szét, akiket egy évszázadra a heftaliták (fehér hunok) váltottak fel. 642-ben az arabok legyőzték a perzsákat; a Szaszanida Birodalom széthullott, Afganisztán nyugati fele arab fennhatóság alá került, azaz a kalifátus része lett, és megkezdődött az iszlamizálódás négy évszázados folyamata. 977 és 1187 között Afganisztán egy iszlám vallású (szunnita) türk dinasztia, a Ghaznavidák (nevüket a Kabultól 145 km-re fekvő Ghazniról kapták) államának magvát alkotta. A birodalom fénykorában, a 11. század elején a mai Irán keleti részét, Afganisztánt, Pakisztánt és India egyes területeit is magában foglalta. 1219-ben a Dzsingisz kán vezette mongolok lerohanták Afganisztánt, ami hosszú időre visszavetette az ország gazdasági és kulturális fejlődését. 1300 körül Afganisztán a mongol eredetű, de ekkorra már iszlám vallású Ilhánida-dinasztia fennhatósága alá került. 1504-ben Kabulban telepedett le Bábur (1483-1530), a mongol kánok egyik közvetlen leszármazottja, aki 1522-ben előbb Herátot foglalta el, majd 1526-tól csaknem egész Indiát meghódította, megalapítva a nagymogul dinasztiát, amely a 18. századig Afganisztán nagy részét is uralta. A dinasztiaalapító Báburt 1530-ban kedvenc városában, Kabulban temették el. Halála után a Mogul Birodalom és Perzsia osztozott Afganisztán területén. A XVII. században az afgán törzseknek előbb a nagymogulok igáját sikerült lerázniuk, majd a perzsák ellen is szervezett felkelések törtek ki. 1747-ben Nadir perzsa uralkodó afgán (pastu) származású főtestőre, Ahmad Abdáli kán a perzsa hadsereg afgán egységeit Kandahárba vezette, ahol a törzsi gyűlés Ahmad Durráni néven sahhá választotta. Durráni megszilárdította hatalmát Afganisztán fölött, és a történelem folyamán először - egyesítette az országot. Hódító háborúkkal hatalmát kiterjesztette Kasmírra, Pandzsábra, Beludzsisztánra, sőt Üzbegisztán és Tádzsikisztán egyes területeire is. 1772-ben Durráni halála után a birodalom a szűnni nem akaró törzsi és családi viszályok, valamint Oroszország és Nagy-Britannia gyarmatosító törekvései következtében négy önálló fejedelemségre bomlott: Herát, Kabul, Kandahár és Pesavár területén.
A modern világtörténelembe az országot Zaman sah (ur. 1793-1801) kapcsolta be azzal, hogy a Brit Kelet-Indiai Társasággal szemben francia szövetségre lépett, és ígéretet tett Anglia indiai birtokai elleni támadásra. Ígéretét be is váltotta, és négy ízben hatolt be Észak-Indiába, elfoglalva Pandzsáb jelentős részét. Zaman sah trónról való letaszítása után két évtizeden keresztül Afganisztán teljes káoszba süllyedt, különféle trónkövetelők léptek fel, és a részekre bomlott országban a belső meghasonlás lett úrrá. 1826-tól Doszt Muhammad emír uralkodásával a központi helyen lévő, katonailag legerősebb kabuli fejedelemség lett a vezető hatalom, 1850-55-ben az üzbég és tádzsik kánságokat, 1855-ben Kandahárt, 1863-ban Herátot vonta uralma alá, de az ország újraegyesítésére csak utódai idején került sor. 1839-42 között folyt Nagy-Britannia első háborúja Afganisztán ellen: az Indiától északra fekvő országnak stratégiai jelentősége volt a britek számára. Az afgán törzsek azonban, a tádzsikok és az üzbégek segítségével, visszaverték a brit csapatokat. Az 1878-80 között zajló második angol-afgán háborúban viszont a briteknek már sikerült kikényszeríteniük a gandamaki szerződést (1879), amely többek között biztosította a brit ellenőrzést Afganisztán külkapcsolatai felett. A legyőzött afgánok ellenállása a későbbiekben népi háborúban bontakozott ki, a maiwandi csatában megsemmisült egy egész brit hadsereg (1880. július).

A modern állam kialakulása

1880-tól, Abdul Rahman emír uralkodása idején kezdődött meg a modern Afganisztán kialakulása, legalábbis ami határainak és bizonyos egységes közigazgatási formáknak a létrejöttét illeti. Abdul Rahman idején vezettek be először egységes pénzrendszert, valamint egységes súly- és hosszmértékeket. Ez alatt az idő alatt történt meg évszázadok óta először, hogy iztonságban lehetett használni a kereskedelmi útvonalakat. Ez az időszak abból a szempontból is fontos, hogy az etnikailag afgánnak nevezhető törzsek között megerősödött az együttműködés, és ettől kezdve a központi hatalom - a többi nemzetiségi csoporttal szemben - határozottan az afgánokra támaszkodott.
Abdul Rahman emír 1893-ban kötötte meg a brit indiai kormány külügyi titkárával, Mortimer Duranddal az utóbbiról elnevezett szerződést, amely kialakította a határvonalat Afganisztán és Brit India között (ez a határvonal mindmáig létezik Afganisztán és Pakisztán között), ezzel kettéosztotta a pastu területeket, ami a pastuk felkeléséhez vezetett. A britek véres megtorlásokkal sem tudták megtörni a felkelést. 1907-ben a nagyhatalmak az afgánok megkérdezése nélkül az orosz-brit szerződésben Afganisztánt brit befolyási övezetté minősítették, amivel csak tovább szították a függetlenségi törekvéseket. 1919-ben a függetlenségért küzdő ifjúafgán mozgalom képviselője, Amanullah jutott hatalomra, aki kinyilvánította az ország függetlenségét. Ez a harmadik angol-afgán háborút vonta magával, amit az 1921-ben a ravalpindi szerződés zárt le. Amanullah valóságos néphős lett, aki a népgyűléstől a "Ghazi" (győzedelmes) titulust is megkapta. A számukra kedvezőtlen hadi helyzet alakulása folytán a britek kénytelenek voltak elismerni Afganisztán önállóságát. Az 1920-as évek végén az ország megkezdte külkapcsolatainak kiépítését (barátsági szerződés Szovjet-Oroszországgal, Törökországgal, Iránnal) és belpolitikájának modernizálását (a rabszolga-kereskedelem teljes megszüntetése, az iskolaügy és az igazságszolgáltatás állami kézbe vétele, közteherviselés bevezetése, az első alkotmány kihirdetése). 1926-ban kikiáltották az Afgán Királyságot, az emír felvette a padisah titulust. 1928/29-ben a törzsi arisztokrácia vezetésével felkelés tört ki, és Amanullah királyt száműzetésbe kényszerítették. A belpolitikai feszültség, a kezdődő polgárháború időszakát a korábbi függetlenségi háborúban népszerűséget szerzett Muhammad Nadir kán zárta le, aki csapataival Kabulba vonult, és ott sahhá kiáltatta ki magát. Nadir sah folytatta Amanullah reformjait, meggyilkolása (1933) után fia, Zahir sah is nyitott volt a modernizáció irányában.
A sahi uralom idején az ország bizonyos modernizálásával párhuzamosan az iszlám szerepe, különösen vidéken, nem sokat változott. A városokban a vallási vezetők egy része támogatta a társadalmi modernizációt, amely az iszlám modernizációját is jelentette, hiszen egyebek mellett a nők tanulhattak és munkát vállalhattak, nem volt többé kötelező a test mellett az arcot is elfedő burqa viselése stb., ám a vidéki vallási vezetők továbbra is nagyon konzervatívan szemlélték ezeket a változásokat.
Összességében mégis azt mondhatjuk, hogy Zahir sah uralkodása alatt az afgán monarchia óvatos, mérsékelt politikája régen nem látott stabilitást hozott az országnak. A második világháborúban Afganisztán semleges maradt, így tovább fejlődhetett. 1964-ben életbe léptették az új alkotmányt, amely az abszolút monarchiát alkotmányos monarchiává változtatta. Számos sikeres gazdaságfejlesztési program (öntözés, útépítés) fűződik nevéhez, és mindvégig sikerrel őrizte meg Afganisztán függetlenségét.
Az 1970-es évek elején az országban éhínség pusztított, a pakisztáni határ közelében élő pastuk körében ismét fellángolt autonómiatörekvésük, a pártpolitikai egyensúly meggyengült: demokratikus átalakulást követelő baloldali, illetve az iszlám papság által támogatott, nyugatosítást ellenző jobboldali csoportok alakultak, majd 1973-ban a baloldali Parcsam (Zászló) Párt által támogatott államcsíny megdöntötte a monarchiát és kikiáltotta a köztársaságot. Muhammad Daud herceg, miniszterelnök (a király sógora és unokafivére) lett a köztársasági elnök. A király a palotaforradalom idején éppen Rómában tartózkodott. A trónról hivatalosan egy hónap múlva mondott le.